Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

DEBRECENI ZOLTÁN: KÓRHÁZBAN ANYÁM HALÁLOS ÁGYA MELLETT

Debreceni Zoltán: KÓRHÁZBAN ANYÁM HALÁLOS ÁGYA MELLETT

(kispróza)

 

Több tíz éve már annak, mikor a beteg anyámat mentem katonaként meglátogatni a debreceni a kórházba. Előre haladott rákos beteg volt szegény, minden nap percről-percre fogyott. Már csak a bőr tartotta össze. A kórterem ajtajának támaszkodva hangosan zokogva sírtam, mielőtt bementem hozzá. Onkológiai osztály, olvastam a folyosó ajtaja fölött. Letöröltem arcomról a sós könnyeimet, majd mély lélegzetet véve bementem a kórterembe. Le volt engedve az ablakon a sötétítő redőny, csak szűrve engedte be a nyári napfényt. Bátortalan mozdulattal forgattam a fejemet körbe a kórteremben. Pedig bátorságomért kitüntetést kaptam az előző hetekben a határőrségnél.

Kerestem azt az arcot, amely sok-sok éven át olyan sokszor kedvesen mosolygott rám. Kerestem egy lesoványodott fiatal barna hajú asszonyt , az anyámat. Egy könnytől nedves arcú sovány nő tekintete meredt rám a szürke félhomályban, az édesanyámé.
Már nem ismert meg. Anyám, anyám! - dadogtam elcsukló hangon, és próbáltam nem sírni. Mosolyognom kell, mire ágyához érek - gondoltam magamban, még akkor is ha a szívemet szétmarja a keserű bánat. Anyám arcát néztem, majd lassan leültem mellé a vaságyra. Megfáradt, fonnyadt kezét két kezembe fogtam sokáig. A szekrényére tettem a katonasapkámat, na meg 2-db narancsot, amit nyáron nehéz volt abban az időben itt beszerezni és néhány süteményt, amit a kórház udvarán lévő büfében vettem neki. Nem szóltunk egymáshoz egy szót sem, csak némán néztük egymást. Sohasem hallottam még ekkora méla csendet, mint akkor, ott anyám mellett. A kutya fáját! - talán az egész világ összes szomorú csendje odaszaladt abba a pillanatban az anyám ágya mellé a kórterembe. Amióta élek nem éreztem olyan nagy fájdalmat a szívemben, mint akkor anyám mellett.
Anyám volt a legjobb anya a világon, az ennivalóját megvonta magától. Inkább ő nem evett, nekem adta a szájából az utolsó falatot. Kicsi koromban elkényeztetett minden jóval. Én meg tétlenül nézem most, és engedem meghalni…Messzire szállt a képzeletem, ahogy a haldokló anyám mellett ültem. Jól emlékszem arra, mikor Pocsajban a Téglavetőben nagyon lázas beteg voltam. Vizes borogatást tett a homlokomra és az egész testemre. Sírt értem az ágyamra borulva. Egész éjjeleket-nappalokat nem aludt miattam.
             Miért hal meg az édesanyám fiatalon? - kérdezem értetlenül a méla csendtől? De mellettem a csend is néma, nincs felelet. Az édesanyám gyönyörű barna szemében elhalványult az élet fénye, nem sokká elalszik az izzó parázs, már beszélni sem tud, csak nyög. Én pedig nem tudok neki segíteni, hogy meggyógyuljon, tehetetlenül veszem tudomásul, hogy elmegy a másik világra…
Isten felé könyörögve imádkoztam, hogy tartsa életbe nekünk az édesanyánkat, mert ha elveszi tőlünk, heten anya nélkül árvák maradunk.
Remegő kezemmel végigsimítottam sápadt arcát, letöröltem arcáról a félhomályban csillagként ragyogó könnycseppjét, amit miattam ejtett.
Föléje hajoltam, megcsókoltam lágyan anyám hideg homlokát. Éreztem, hogy közben gyengéden megszorítja a kezemet, mint mikor el szoktunk köszönni egymástól, mintha érezte volna - a drága fiam kezét utoljára fogom meg. Mert ez - az életem utolsó pillanata, amit életben a fiammal tölthetek ebben az életben, és ezt a pillanat nem fog már megismétlődni soha.